„Én látványban gondolkodó festő vagyok, a látvány pedig érzelemhez kötődik”

A budapesti Képző és Iparművészeti Szakközépiskolában kezdte művészeti tanulmányait, majd 1999-ben felvették a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakára ahol, Maurer Dóra lett mestere. 2002-től már képzőművészeti publikációi jelentek meg a Vas Népe c. megyei napilapban. Párhuzamosan a budapesti Képzőművészeti Egyetem mellett 2003 és 2004 között tanulmányokat folytatott a Nürnbergi Képzőművészeti Akadémián, ahol prof. Angelman osztályában kapott helyet. 2004 és 2005 között az ELTE- Kulturális menedzser szakát is elvégezte, valamint a Martino kortárs képzőművészeti galéria művészeti vezetője, munkatársa volt a Maktár c. művészeti lapnak, de máshol is publikál. Amire még büszke, hogy 2005-től posztgraduális képzésben vesz részt a Janus Pannonius Tudományegyetem (Pécs) művészeti karán, doktori képzésben, mestere: Keserü Ilona. 2004-től tagja a Magyar Festők Társaságának és a Magyar Alkotók Országos Egyesületének, valamint 2006-tól a KIPE- XIII. kerületi művészek egyesületének. Már az egyetem előtt (1996-tól) szerepelt egyéni tárlatokon, legutoljára 2007 februárjában, a Hotel Kempinski galériájában rendezett „Színkiterjedési apropók” c. kiállításon láthattuk képeit. 1998-tól számtalan kollektív tárlatokon is bemutatkozott. Dinamizmusa nem csak festészetében, hanem művészet szervezői vénájában is megmutatkozik. Festészetében rendszerető, vásznain – ahogy megvalósítja képi világát – egyfajta elegancia, tisztaság sugárzik. Vérbeli absztrakt festőként, öntörvényű alkotó. Legjellemzőbb emberi attitűdjét – mely művészetére is rányomja bélyegét – nem lehet félre érteni. Erős egyénisége, szervezői vénája, rendszeretete, alapossága egyből kiviláglik képeiből is, és ezt kritikusai is egyből észreveszik. Műteremlakásukba lépve – melyben Soós Nórával, szintén festőművész feleségével élnek – valamiféle modernség, precízió fogad, ami abban nyilvánul meg, hogy rengeteg nagyméretű, és egyéni hangulatú fiatalos, élő kortárs festmény kompozíciója tárul elém. A megérkezést követően, e térben eltöltött pár perc után valami dogma-szerű gondolat jut eszembe. Lehet, hogy mégis létezik és van létjogosultsága 2007-ben a kortárs magyar festőművészetnek? Természetes, hogy van, érdemes kutakodni. Győri Márton pedig az egész interjú alatt, mint általánosan minden művész tenné, katarzisba jön, kitárulkozik. És ami még egy csavart ad majd ennek az interjúnak a hangulatához: kiderül, Márton belemenős emberi attitűdje néha egy dörzsölt üzletembert is megszégyenít, nemhogy egy egyszerű művészetszerető interjúvolót…

Mikor döntötted el, hogy absztrakt festő leszel, honnan ez a precizitás, amely annyira jellemez téged a munkáidban is, és miért vagy ilyen rámenős?

Az egész festészet szeretete családilag is következik az életemben, ez alatt azt értem, hogy édesapám Győri István, aki a Képzőművészeti Egyetemen dolgozik – most már több mint húsz éve kiállítás készítőként, illetve a kiállítási bizottság tagjaként – ő is festőművész. Főként pasztellel dolgozik, régebben nagyméretű figurális kompozíciókat hozott létre… Tehát egy ilyen világban nőttem fel. Ő egy erősen figurális ábrázoló képzőművész, aki nagyon jól rajzol. Én az ő nagy figurái, mondanivalóval telített képei között cseperedtem fel kisgyerekként, és így már korán nagyon jól ismertem sok más képzőművészt Magyarországon. Én viszont úgy éreztem, hogy az ábrázoláshoz vezető tanulmányrajzok világa, és valaminek egyfajta nagyon térbeli ábrázolása távolabb esik attól a mentalitástól, amit én igazán szeretek a képzőművészetben. Édesapám nagyon nyitott gondolkodású, rendkívül nyitott ember mindig támogatott engem abban, hogy festőművész, illetve képzőművész legyek, mikor már tényleg látta, hogy ebben elkötelezett vagyok. És hogy mikor döntöttem el, hogy absztrakt festő legyek? Igazság szerint erre két válaszom volna: az első egy idézet, „mikor megszülettem már megalakultam, ilyen módon engem feloszlatni többé nem lehet” (Neurotik zenekar). A másik, hogy igazából emellett a képzőművészet mellett, komolyabban képzőgimi második évében döntöttem. Előtte tanulmány dolgokat készítettem, de sokkal szabadabban álltam hozzá ehhez az egész tanulmányrajzoláshoz és festéshez. Illetve egy-két nagyon érdekes, mondjuk úgy, filozofikus csendélet-képeket festettem annak idején, furcsa tárgyakat állítottam be, amik általában nem szerepelnek ebben a témában, vagy csak ritkábban, tehát furcsa tárgyakat, amiket a bolhapiacról szereztem be. Ám később megszületett bennem egy döntés, vastag, fakturális színfolt képeket festettem hosszú ideig. Az absztrakt festővé válás nagyon személyes belső döntés, olyan akárcsak egy pszichológiai rezdülés, de ennek a boncolgatásába most nem mennék bele…, más oldalról mindenféleképpen ez egyfajta rock and roll érzet, amit én nagyon szeretek, csakúgy mint az amerikai absztrakt-expresszionista festészetben, azon belül is William de Koonig utolsó képei. Ami pedig a precizitást illeti? Ez a rendszeretet alapvetően abból következik, hogy egyszerűen ez az ország, amelyben élünk semmiben nem tud igazán letisztult lenni. Már a kisképzőben, vagy később az egyetemi időszakban azt láttam, hogy hihetetlen körülmények és rendetlenség veszi körül a kollégák kis műterem részeit-sarkait és ez engem rendkívüli módon taszított, mert úgy éreztem, hogy egy színes kép, ami önmagában is mozgó, és erőtejes, dinamikus, az megkövetel maga körül valamiféle rendet, különben egyszerűen túl sok, nem lehet élvezni. Ha valaki nem képes elsajátítani a praktikusság minimumát sem, sosem tud eljutni egy bizonyos professzionalitás szintjére. Azt hiszem, ha egy művész valakinek meg szeretné mutatni a munkáit, nem biztos, hogy az a legjobb, hogy az érdeklődő olyan piszkos lesz, hogy utána hanyatt-homlok menekül a legközelebbi találkozástól. A rámenősségről pedig… , ha ebben a közegben én rámenősnek, vagy hiperaktívnak számítok, akkor ez valószínű, hogy csak azért lehet, mert ugyanebben a szcénában a csiga is gyorsnak számít. Tehát, a környezetem annyira le van lassulva, hogy elfelejtett kommunikálni, elfelejtett artikuláltan beszélni…., gondolok itt a művészekre is, de általában a társadalom egészére …

Mint hogyha egy kicsit a figuralitás felé mentél volna el utóbbi munkáidban, esetleg éppen stílusváltás következik? Van-e olyan absztrakt festőművész, aki inspirált, illetve hogyan tudod megszerettetni az absztrakt festészetet?

Nem mentem el most jobban egy figuratív világba, régebben is festettem olyan képeket, melyeken megjelent egy hajó vagy egy macska. Például a hajó egy hosszú ideje követő motívum, amit többször festek. Ezek motívumok, de csak abban az értelemben, hogy szeretek ilyeneket festeni, lehetséges hogy ennek lelki okai is vannak, de én nem szeretem saját magamat analizálni. Vannak bizonyos dolgok, amik nekem örömet okoznak ha azokat megfestem. Én absztrakt festőként nem gondolkozom nonfigurális tudatossággal, azaz három színfoltom is mindig hordoz valamilyen érzelmet, és azt hiszem vagyok annyira szabad, hogy bármikor fessek mondjuk éppen egy nőt virággal. Látványban gondolkodó festő vagyok, a látvány pedig mindig érzelemhez kötődik, az érzelem elválaszthatatlan a hiányérzettől, és a festészet, amelyet feleségemmel Soós Nórával végzünk, az ilyenfajta hiánypótló, érzelempótló szerepet képes betölteni ma Magyarországon. Örömöt, optimizmust sugárzó festészet, egy alapvetően pesszimista és beszürkült légkörben. Hogy kik inspirálnak?…, hát egyértelműen nagyon-nagyon szeretem Karel Appel festészetét, és az egész Cobra-csoportot, Kedvelem Kádár Béla, Mattis Teutsch János műveit. A kortárson belül pedig Végh András festészetét, Wilhelm Károly bizonyos képeit, Barabás Zsófi munkáit illetve nagyra tartom mestereim, Maurer Dóra és Keserü Ilona művészetét.

Szerinted mi a sikeresség titka a festészetben, kit tartasz itt sikeresnek, elmennél-e külföldre karriert építeni? Angliára, vagy az USA-ra gondolok, ahol a ti korosztályotokból már többszörös milliomosok, nagyon híres művészek is vannak?

A sikeresség alapvetően arról szól a kortárs képzőművészetben is és hasonlóan bármilyen más művészethez, hogy a szubjektív én talál-e egy olyan közeget, amely szereti azt az alkotást, amelyet létrehozott és ez a művésznek jó érzést okoz, és ez által megélhet egy bizonyos fajta sikert. Ha valaki fiatalemberként úgy dönt, hogy festészetre adja a fejét, és kizárólag festészettel akar foglalkozni az élete folyamán, akkor a legfontosabb megtanulnia a kis sikerek megélésének örömét, tulajdonképpen azt, hogy a siker és a kortárs művészeti piac rettenetesen sokszínű, és nem olyan kicsi, olyan zárt, mint ahogyan ezt olvashatjuk, vagy láthatjuk, vagy sokszor elképzeljük. Ez egy nagy és szabad piac, sokféle szereplővel. A sikeresség mindig attól függ, hogy az illető miben találja meg lehetőségeit és örömeit. Ám arra nagyon vigyázni kell, ha valaki pusztán csak egy olyan utat választ, ahol már a hiearchia által megteremtett sikereket szeretne elérni, gondolok itt díjakra, pályázatokra, galériákba való bekerülésre. Ez esetben ki teheti magát annak a veszélynek, hogyha ezek mégsem jönnek össze, akkor ”bezárkózik”, egyértelműen elkeseredik és önön magától nem tud, és nem próbál meg új kapcsolatokat kötni, nem lesz képes a szakmától teljesen független szereplőknek megmutatni a munkáit. Nagyon sokan buknak el ebben az értelemben. És én mit gondolok, kik sikeresek ma? Per pillanat kibontakozott egyfajta színes, élénk igazi festészet. Ez a stílus most kezd előre törni…Saját magamat azért érzem leginkább sikeresnek, mert azzal, és kizárólag csak azzal foglalkozhatom, amit a legjobban szeretek csinálni az életben, tehát az, hogy képeket festek.
A külföldi karrier kérdésének nem vagyok megszállottja. Persze szívesen festenék más nyugat-európai országban, vagy akár az USA-ban, de nem kell, hogy ez egy olyan hiányérzetet okozzon, amelyen az ember folyamatosan gondolkozik. Saatchi-val kapcsolatosan pedig azt gondolom, hogy még csak egy pár éve kezdett el primér festészetet kiállítani, így Damien Hirst-ék története – az a fajta művészet – nagyon távol áll tőlem. Nem tudok elhasalni a Sensation sikereitől – így a Tigriscápa objekt eladása körüli szenzáció művészetileg sokkal kevesebbet mond nekem, mint egy Modigliani festmény a velencei Guggenheim Múzeum alagsorában.

Hogyan lehet szerinted befuttatni egy festőművészt, te hogyan tetted ilyen ismertté feleséged képeit, ilyen önzetlen lennél, vagy az is lehet, hogy inkább vagy üzletember, mint művész karakter?

Alapvetően a feleségemnek én csupán „szerelemittas” segítséget adtam festészetének ismertebbé tevéséhez, de természetesen Nóra önmaga kvalitásai által is megkerülhetetlen pontjává vált volna a hazai kortárs festészeti életnek. Hiszen egy hallatlanul egyedi képi világot érlelt ki. Én csak annyiban tehettem hozzá ehhez a történethez, hogy belemenőségem révén át tudtam törni olyan lezárt vaskapukat, amelyek egy olyan finom lélek számára mint Nóra, sajnos elítélendő módon nem nagyon akarództak megnyílni kezdetben. Magammal kapcsolatban pedig, alapvetően és száz százalékosan festőművésznek tartom magam, akit rá kényszeríttettek, a Magyarországon tapasztalható ostoba, logikátlan, hierarchiális körülmények arra, hogy az üzlettel ilyen fokon foglalkoznom kelljen. Egy hasonlattal élve olyan ez, mintha 2007-ben be kellett volna iratkoznom egy „múltológiai terápiára”, hogy mindennap visszatérjek egy lelassult és sok tekintetben álságos jelenbe.

Mik a legfontosabb terveid a jövőre nézve?

Mostanában kétféle dolgon munkálkodom. Az egyik a színkiterjedési apropók című sorozatom továbbfejlesztése, új irányba való kiterjesztései. A másik, játékos, általam kedvelt motívumok, például macska, hajó, virágokkal teli képek létrehozása. Későbbiekben szeretnék egy összefoglaló jellegű katalógust, vagy könyvet, mely visszamenőleg az elmúlt négy-öt évre reprezentatív módon tudná bemutatni festészeti tevékenységemet.
Egyszóval boldogságot sugárzó alkotásokat szeretnék teremteni a jövőben is, melyek örömet okozhatnak a mostanában amúgy is elég szomorú hazai viszonyok között.

Wittek Zsolt/ Art-Press Magazin 2007.máj.-jún.