Népszava interjú

Festő és menedzser

Győri Márton festőművésznek január végéig a Mozsár Galériában látható kiállítása. Színfoltfestőnek nevezi magát, szereti azt, amikor a festmény a színek által “megemeli a nézőt” érzelmileg, gondolatilag egyaránt. A művész szerint külföldön sem könnyű a képzőművész élete, ott is sok szerencsére és csodára van szükség, igaz, talán gyakoribbak a csodák bekövetkeztésének esélyei.

Nézem az interneten, kiváló a honlapja és blogja is, egy-két kattintással megismerhetőek a művei, az önről szóló cikkek. Ez egyáltalán nem gyakori a magyar képzőművészek között.

– Feleségemmel, Soós Nórával, mióta, 9 éve, elvégeztük a Képzőművészeti Egyetemet csak a festészetünkből élünk. Ráadásul úgy, hogy nem tartozunk galériához, teljes egészében önállóan menedzseljük magunkat. A “full time” festő lét nagyon fárasztó, és nem tagadom, gyakran megalázó helyzeteket is kénytelen elviselni az ember, amikor a saját képeivel kereskedik. Ugyanakkor a szabadság kárpótol ezért.

– Mennyiben kell kompromisszumokat kötni, kiszolgálni a közízlést azért, hogy sikerüljön megélni a műveiből?

– Szerencsére arról nincs szó, hogy bejön valaki a műterembe és gombolyaggal gurigázó kiscicát festet a kanapéja fölé. Felépült egy széles körű gyűjtői kör, melynek tagjai szeretik és értékelik a munkáinkat.

– Arra gondoltam, hogy az ön színes, figurális, vidám munkái könnyen befogadhatók.

– De ez nem a piac miatt alakult így. Szeretem azt, amikor a festmény a színek által “megemeli a nézőt” érzelmileg, gondolatilag egyaránt. Színfoltfestőnek nevezem magam, elsősorban a színekkel, a fakturalitással próbálom elérni a festői hatást.

– Maurer Dóra és Keserű Ilona voltak a mesterei, mind a kettőjüknél nagyon fontosak a színek, sőt, fő festészeti eszközük a színek dinamikája, harmóniája. Gondolom hatottak önre.

– Valójában három mesterem volt, a képzőművészeti szakközépiskolában Végh András tanított, az egyetemen Maurer Dóra, a doktori képzésen Keserű Ilona volt a mesterem. Bizonyára nem véletlenül találtunk egymásra, mindannyiunk számára fontos a szín, de mindhárman máshogy gondolkodunk róla, Maurer és Keserű már-már “tudományos” módon közelít a képi mondandó felé, én inkább költőibb, spontánabb alkat vagyok. Sokkal inkább érdekes élethelyzetek, vagy épp irodalmi, zenei, színházi, filozófiai érzetek inspirálják a festményeimet.

– A Mozsár Kávézóban január végéig látható kiállítására jelent meg egy könyv, amely eddigi életművét hivatott összefoglalni. Nem szerénytelenség életműről beszélni 34 évesen?

– Ezen lehet vitatkozni, nem az én feladatom megítélni ennek jogosságát. A kötetben lévő több mint 140 képet nézegetve és Fitz Péter tanulmányát olvasva mindenki maga döntheti el, hogy szerinte életműről van-e szó.

– Milyen tapasztalatai vannak a magyar gyűjtőkkel?

– Szerencsére legtöbb munkám magángyűjteményekben van, ez azért fontos, mert szerintem egy mű akkor tud élni igazán, ha valakikhez kerül, ha mások is szeretik. A gyűjtőkkel kapcsolatban nem árt tudni, hogy jóval többen vannak, mint akikről olvasni, hallani lehet. Ezeknek a gyűjtőknek és kollekcióknak egy részét ma még a galériás világ sem ismeri.

– Van olyan polgári réteg, mely nem befektetés, vagy gyűjteményépítés célból vásárol, hanem pusztán saját gyönyörűségére?

– Létezik, ám a válság kialakulása óta nagyon lecsökkent a vásárlók száma. A nagy gyűjtők még csak-csak folytatják a vásárlást, ha szerényebb keretek között is, de a családok nyilván az ilyen luxusról mondanak le először. De azt hiszem nemcsak a pénzük fogyott el, hanem a kedvük, erejük is megcsappant, ami sokszor az alapvető kultúrafogyasztás teljes lenullázódásához vezet.

– Ma, amikor minden fiatal és középkorú külföldi munkalehetőség után néz, egy képzőművésznek van lehetősége külföldi karrierre, vagy ismertségre?

– Nagyon sokan dolgoznak ezen, galériások, és intézmények. Persze csekélyek a források, nem olyan látványosak az ügyek, de azért nem becsülném le az eredményeket. Magyar alkotó jutott ki a kasseli Documentára, számos galéria vesz részt külföldi vásárokon, s gyakran eladásokat is sikerül produkálni. Egyébként a felségemnek és nekem egy időben két külön galériában nyílt kiállításunk Genfben nemrég, melyet mi magunk szerveztünk meg. Szóval van lehetőség a külföldi megmutatkozásra, ám óvnék attól, hogy túl sokat várjunk ettől. A kerítés ott sincs kolbászból, külföldön is legalább ennyire nehéz a képzőművészeti élet. A különbség csak annyi, hogy jóval nagyobb a piac. De ott is sok szerencsére és csodára van szükség, igaz, talán gyakoribbak a csodák bekövetkeztésének esélyei.

– Mit gondol a Műcsarnok MMA-nak történő átadásáról? Sok művészt ez aktivizációra sarkall.

– Tragikomikusnak találom. Jó lenne, ha az ilyen öncélú, destruktív történések helyett újra valódi szakmai kérdések válnának lényegessé, ezért küzdenek a művészek. A művészet szabad és remélem nekem, mint festőnek, azért álmodoznom még megengedett.

Hamvay Péter / Népszava
2013.01.16.

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=614288