Most Marcin a sor. Egy éve feleségét, Soós Nórát mutattuk be ezeken a hasábokon. A festő házaspár férfi tagja, tisztelettudóan a háttérbe húzódott, csak akkor szólt bele a beszélgetésbe, amikor úgy érezte, felesége túl szerény, a mondandó kiegészítésre szorul. Győri Márton most saját művészetéről beszél, bár mondandójából újra és újra előbukkan Nóra és kisfiuk Bruno. Ők állandó inspirációt jelentenek számára.
Egy éve arról beszélgettünk, hogy mennyire jól működik nálatok a közös alkotás, mennyire fontos mindkettőtöknek a másik véleménye. Remélem, mindez azóta sem változott.
Hogy változott volna? Nálunk ez morális kérdés. Büszkék vagyunk rá, hogy egy család vagyunk. Ezekben a nehéz időkben, amikor rengeteg kapcsolat megy tönkre, mi egyre inkább összekovácsolódunk. József Attilával szólva “Szövetség ez, s több mint szerelem”. Általában egyszerre dolgozunk, így figyelemmel kísérjük, véleményezzük egymás munkáit. Bár ez Brunótól is függ. Már négy éves lesz, teljesen megváltoztatott. Születése által váltam felnőtté és folyamatosan tanulom a felelősség vállalás súlyát.
Talán a stílusodat is megváltoztatta?
Azt talán nem, de motívumok biztos jöttek általa. Át kellett alakítani a szokásainkat, mert a munkánk nem befolyásolhatja a gyereknevelést. A festészet a legszabadabb munka, de így már alkalmazkodni is kell. Sokszor nehéz visszacsöppenni az alkotásból.
Új, szokatlan formájú képek vesznek körül, a színek és alakzatok viszont változatlanok.
„Festmény- szobornak” hívom őket, először tíz éve készült belőlük néhány. Játékos elemként kezdtem, de aztán népszerű lett, mára gyűjtőkhöz került jó néhány. A modernista festészethez- tradíciójához vonzódom, most a csendéletek korszakát élem. Ezek végtelen skálájú történetek, amelyekben főként a kedvenc motívumaimat használom. Nálam a női figura is lehet egy csendélet része, ahogy a macska, a csésze, a virág és a boros üveg is. A pipa számomra egy valóságtól elemelt tárgy, a bűvös festővilág megjelenítése. A visszatérő motívumok irodalmi élményekből jönnek, a lényeg a tárgyak költőisége. Fontos, hogy ezek a „festmény- szobrok” két oldalasak, különböző színvilággal. Az erős, falon lévő festmények kiegészítései, de nem alárendeltjei. Közös bennük a fekete kontúr, mely teresít, erőt és dominanciát ad a színeknek. Érzem, ha működne a piac, talán a gyűjtők is nagy érdeklődéssel viszonyulnának feléjük.
Ennyire érezhető a recesszió?
Törvényszerű, mert az állam a partvonalon kívül helyezte a kultúrát. Ez egy ilyen recessziós időszakban, több mint sajnálatos hiba, sokkal inkább bűn. Sajnálom, mert egy jó időszak után következett a lemondás. Az emberek kezdték felvenni a kulturált létformát, újszerű dolgok alakultak, koncertekre, kiállításokra jártak. Ezek a problémák nemcsak gazdasági okokra vezethetők vissza, újra elharapódzott egy avítt, szemellenzős uram-bátyám stílus. Értelmetlen dolgok viszik a pénzt és az energiát. Extrémitás, hogy 2011-ben álcselekvésekkel leplezik a tehetetlenséget. Ez egyfajta mentalitás, félelem, mely sokkal kevesebbet épít, mint amennyit rombol.
Mindez mennyiben befolyásolja a művészi alkotást?
A válság, az örökös stressz festőművészként nem befolyásol, bár a hétköznapokat valóban megnehezíti. Amikor az ember alkot, akkor elvonatkoztat. Szeretnék pozitív energiát sugallni, elemelt műveket festeni, ami több és más, mint ami megszokott. Sorozatokban gondolkodom, ilyen a csendélet, melyeken kortalan tárgyak filozofikus attitűddel bírnak, nem reflektálnak primeren a mára. Előtte a zsinagóga témáját jártam körül. Megpróbáltam felfedni az épületekben rejlő „bölcsességet”, a csöndet, a moráliskérdéseket, majd színek által életre kelteni. Ezek hozzáadott értékek, bízom benne, hogy a nézők is megtalálják benne saját értékeiket. Szeretem az embereket, örülök, ha nézik a képeimet és elgondolkodnak. Ilyenkor érzem, hogy a festmények funkcionálnak.
Tavasszal komoly kihívás vár rátok…
Az élet játéka, hogy nagyjából egy időben nyílik kiállításunk Svájcban. Genfből kaptam felkérést csendéletekre, most azon dolgozom gőzerővel. Nóra kiállítása néhány nappal előbb nyílik. Örülünk, hogy ott is bemutatkozhatunk, terveztük is, hogy jobban nyitunk külföld felé. Ott talán több figyelmet kaphat művészetünk, mint nálunk. Sajnos a mai magyar társadalom nagy része, sokszor az egzisztenciális nehézségek okán, lemondásra kényszerül a könyvekről, a lakásokban nincsenek képek, lemezek, a kultúra luxuscikké vált. Az embernek sokszor nincs kedve ilyen „nyomorúságossá roncsolt „közhangulatban kiállítani, mert elviselhetetlen mennyiségű butaság zúdul rá, egyre kevesebb az empátia és a költőiség. Ilyenkor talán jobb belső, úgymond műtermi emigrációba rejtőzni. De azért bizakodom, mert ez így nem maradhat, a változás mindannyiunk közös felelőssége, szükségünk van a tiszta tekintetekre.
Varga Gábor/ MIX Magazin 2012. január